Háború nincsen, de közöny az van!
Napjainkban Magyarországon nem dúl háború, nincs légvédelmi gyakorlat, nem kell attól rettegni, hogy a játszótéren heverő különböző eszközök valamelyike felrobban, mégis lenne ok a sírásra, mert ugyan nem ténylegesen fizikai értelemben öljük egymást, de a közönyösség, az empátia hiánya és az ismeretlentől való félelem szerintem jobban érzékelhető, mint bármikor. A fogyatékkal élő fiatalokkal, emberekkel szemben pedig ez a tendencia még inkább megfigyelhető. Szakdolgozatomból reményeim szerint a következő oldalak során kiderül majd, hogy a sportolás feltételeinek, lehetőségeinek biztosítása a mozgássérültek esetében összetett, komplex probléma. Kiemelkedő, meghatározó nehézségeket okoznak az infrastrukturális hiányosságok, az akadálymentesítés hiánya, az össztársadalmi értetlenség, fogalomzavar, az integráció és inklúzió hiánya, az egyén rossz szociális helyzete, a kísérők, segítők megbecsülésének hiánya, a média érdektelensége illetve szenzáció hajhászsága, a közösségi tömegközlekedés katasztrofális helyzete, a mozgássérültek önrendelkezési jogának tiszteletben tartásának figyelmen kívül hagyása és azonos félként való kezelésének mellőzése. A paralimpiai mozgalom jelentősége is rendkívül lassan kezd meghatározó szerepet kapni, pedig a példaképek szerepe nagyon fontos és a társadalmi elfogadás mérföldköve, ezen kívül a sport egyik legpozitívabb tulajdonságaként, hozadékaként a sportolót (épet és fogyatékkal élőt egyaránt) a képességei, megnyilvánulásai, gesztusai, tehetsége és küzdőszelleme alapján ítélik meg és nem azt nézik, hogy melyik végtagja hiányzik vagy székhez van-e kötve illetve nem sajnálják, mert dicsőséget szerez magának, családjának és országának - ez minden olimpia egyik legfontosabb eszméje.
